A barázdabillegető (Motacilla alba)
A reggelek hűvösek, a mezőt finom pára fedi, és a nap már alig emelkedik magasra az égen. A fák levelei lassan rozsdás árnyalatba fordulnak, s a föld illata is megváltozik. Október van.
Ilyenkor, amikor a patakparton járok, különös megnyugvás tölt el, ha megpillantom a barázdabillegetőt, amint hosszú farkát szorgosan billegetve szalad a víz szélén. Ő az őszi napok apró öröme. Mikor már a fecskék útra keltek, a billegető még marad egy darabig, mintha nem sietne elbúcsúzni.
Ma délelőtt az a példány, amelyet a patak mentén láttam, mintha csak megérezte volna a pillantásomat, rám nézett, és köszönés gyanánt enyhén megbillentette farkát, majd tovarepült.
A nagy kócsag (Ardea alba)
Ahogy továbbhaladtam a patak mentén, a köd lassan oszlani kezdett, és a szemközti tó fölött fehér foltok rajzolódtak ki a távolban. Először azt hittem, csak a pára játszik velem, de ahogy közelebb értem, megmozdultak. Nagy kócsagok voltak. Hárman álltak a sekély vízben, egymás mellett mozdulatlanul; távolabb még nyolcat számoltam, mintha a természet részei lennének – fehér szobrok az őszi tájban.
A nap sugarai éppen áttörtek a felhőkön, és megcsillantak a tollukon. Az a tiszta fehérség, amely a nyári verőfényben oly vakító, most szelíd fényben ragyogott. A víz tükrében mintha önmaguk árnyképét figyelték volna. Néha csak egy pillanatra mozdult a hosszú nyak, a csőr villant, és már el is tűnt a zsákmány.
Ott álltam a parton, és úgy éreztem, megállt az idő. A barázdabillegető könnyed mozgása és a kócsagok nyugalma között mintha maga az élet ritmusa húzódott volna meg.
Október van. A természet lelassul, az élet visszavonul, de a vízparton még mindig ott van a mozgás és a csend harmóniája. A barázdabillegető és a nagy kócsag együtt igazolják, hogy minden évszaknak megvan a maga szépsége.
Kelemen László, Sepsiszentgyörgy
